2010. április 6-án a TudásPresszóban Fábri György vendégei Csatári Bálint geográfus, az MTA kecskeméti Regionális Kutatások Központjának tudományos főmunkatársa; és Füzi László író, egyetemi oktató, a Forrás című szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat főszerkesztője voltak.
A beszélgetés problémafelvetése egy ellentmondásos helyzetből indult ki: két évtizede szabadon döntünk magunkról, a nyolcmilliós vidék mégis beleegyezett, hogy fennmaradjon a (szóban általában károsnak ítélt) kétmilliónyi lakóval sem rendelkező főváros túlsúlya a gazdaság, politika, oktatás, kultúra, média terén egyaránt. A regionális fejlesztések célzottan a vidéki felzárkóztatást szolgálnák – vajon mekkora sikerrel? És egyáltalán: miért közlekedünk még mindig „fel-le” Budapest és az ország többi része között?
Csatári Bálint szerint maga a „vidék” kifejezés pejoratív lett, már-már lesajnáló, a vidék értékeit nem a megfelelő helyen kezelő frázis. Alapvetően hibásnak tartja azt a megközelítést, hogy a Budapesten kívüli vidéket egységesnek tekinti a magyar köznyelv és közgondolkodás. Füzi László hozzátette, hogy a vidék ilyen értelmezésének van egyfajta feudális jellege, a „lenézés hierarchiáját” tapasztalni: nem csupán Budapestnek van „vidéke”, hanem az ország többi nagyvárosának ugyanúgy a maga „vidéke” a negatív viszonyítási közeg.
Csatári Bálint történeti folyamatokat is érzékeltető ábrákkal mutatta be a városok és kistelepólések fejlődésének dinamikáját. Ezzel is igazolta, hogy a különböző „vidék-típusok” (városok és agglomerációjuk; kisvárosok vidékei; aprófalvas, tanyás vidékek) különböző gondolkodást, tervezést igényelnének a döntéshozók részéről – ahogyan pl. Franciaországban minden egyes vidék-típusra külön törvény, külön fejlesztési terv van érvényben. Füzi László mindezt a cselekvő, a tájhoz kötődő értelmiségi oldaláról szemléltetve elmondta, hogy tapasztalatai szerint a központi programoknál többet jelent a településeken egy-egy jeles személyiség (pap, orvos, tanár) jelenléte, közösségi feladatvállalása.
A beszélgetés résztvevői részletesen beszéltek arról a jelenségről, amit a hatvanas években indult reformhullám politikai kifulladása okozott a rendszerváltozáshoz elérkezett szakmai csoportok térvesztésében. A települések megújulóképességét, eltartóképességét és ellátóképességét vizsgálva egyre szomorúbb az elmúlt húsz év hozadéka. Ma már szinte illúziónak hat a mondás: “nem a vidék népességmegtartó képességére van szükség, hanem a képességmegtartó népességre”.
A közösségteremtő habitusú értelmiség ráadásul a régi tudásokkal ma már nem lehet képes ellátni feladatát. Csatári Bálint elemezte, hogy ez az értelmiség Európa-szerte, a globális rendnek megfelelően, professzionalizálódott, és a személyek törekvései helyére egy profi intézményi rendszer lépett. Füzi László úgy érzi, a fővárosi értelmiségiek számára nehezen értelmezhető a vidéki folyóirat, vagy a vidéki akadémiai intézet fogalma, annak ellenére, hogy a 80 km-es Kecskemét–Budapest távolság akár elővárosi viszonylatnak is tekinthető. Az író hozzátette, ő maga Kecskeméten nem érzi magát vidéken, hiszen a város pezsgő kulturális élettel rendelkezik.
Németh Lászlóról szóló könyvével kapcsolatos kutatásai során Füzi László azt tapasztalta, hogy a XIX. század végén korántsem jelentkezett ilyen mértékben a főváros-központúság. A századforduló nagybányai tanáremberében fel sem merült, hogy egy periférikus vidéken él, hiszen akkoriban Budapesten kívül is léteztek szellemi központok az országban. A változás Trianon után következett be, amikor is ezek a pólusok leváltak, valamint a tekintélyuralmi rendszer is megkövetelte a központosítást.
Csatári Bálint szerint a tekintélyuralmi rendszer fellazulása a 80-as években kezdődött meg a vidék számára, amikor a helyhatósági választásokon már két jelöltet lehetett állítani. Ő maga ezt kisebb rendszerváltásként értékeli, hiszen számos tanár, orvos, agronómus vált tanácselnökké ebben az időben, és bevezették a településfejlesztési hozzájárulást, melyet a vidéki lakosság szívesen fizetett saját környezetének fejlődéséért.
Fábri György felvetette, hogy a mai technológiai viszonyok között; a mobiltelefon, az internet, és a távmunka idejében talán kevéssé van jelentősége annak, hogy ki hol tartózkodik. Vajon ezek a technológiai eredmények képesek-e új esélyt adni a vidéknek? Füzi László szerint óriási esélyt adnak, ám ez a folyamat igen gyors és dinamikus, a vége pedig beláthatatlan. Előfordulhat, hogy a modern technológia közösségi széthullást eredményez, a tájhoz való kötődés megszűnését vonja maga után.
Fábri György a vidék helyzetének problémáját többek között abban is látja, hogy a ’90-es évek közepétől a kereskedelmi média mintegy letarolta a közszolgálati nyilvánosságot. Felvette, hogy vajon a vidéki értelmiségnek van-e esélye ezzel a folyamattal szemben? Füzi László úgy látja, hogy a vidék ügye nem csupán a kereskedelmi médiából, de közszolgálati médiumokból is kiszorult, csupán egy-egy személyen, helyi tudósítón múlik, ha valamilyen információ mégis bekerül a köztudatba.
Az egyik nézői hozzászólás optimista jövőképet rajzolt: úgy vélte, a recesszió hatására megindulhat a vidék „visszafoglalása”. Csatári Bálint is úgy látja, hogy az ország egyes területein valóban van lehetőség a feléledésre; más területeken azonban igen súlyos a helyzet: a munkanélküliség, alulképzettség, gettósodás uralkodik. A beszélgetők egyetértettek abban, hogy nem csupán a vidékfejlesztés, hanem a nemzetfejlesztés kérdéskörébe is tartozik a megoldás Ebben segíthet, hogy az uniós szabályozások 2014-től várhatóan megkövetelik majd a vidéki táj fenntartásását az európai társadalom számára. A legnagyobb felelősség mégis az ország döntéshozóié a vidék értékei, emberei iránt.