A 2010. november 30-i TudásPresszóban az akadémikus közgazdász Török Ádám professzor és az idén tízéves Felvi-UnivPress rangsor szakmai vezetője, Fábri György beszélgetett a rangsorok szakmai értelmezéséről és jövőjéről. A beszélgetőpartnerek korábban a nemzetközileg is jegyzett Közgazdasági Szemle című folyóirat hasábjain folytattak vitát a kérdésben.
Török Ádám kifejtette, hogy a hazai rangsorok megjelenésekor kezdett el foglalkozni a téma módszertanával, mivel úgy vélte, hogy a rangsorkészítés hazai gyakorlata gyorsabban fejlődött ki, mint az elmélete. A rangsorok készítésének az USA-ban van nagy hagyománya, ahol a versenyt az élet minden területén látják – még ott is, ahol valójában nincs versengés. A rangsorolás eredetileg az üzleti iskolák kapcsán alakult ki, más területeken – például a bölcsészképzés esetében – már nem annyira evidens.
A házigazda, Fábri György kifejtette, hogy a rangsorok jelentőségét többek között abban látja, hogy egyre többen lépnek be a felsőoktatásba olyanok, akiknek a családjában nincs hagyománya ennek, így kevés információval rendelkeznek a felsőoktatási intézményekről. Számukra a rangsorok nagy segítséget nyújtanak a döntésben.
Török Ádám egyetért abban, hogy a feltörekvő középosztály számára, ahol nincs hagyománya az intézményválasztásnak, az olyan intézmények jelentik az alternatívát, amelyek nem túl drágák, mégis értékes diplomát adnak. A minőség ugyanakkor nem mindig azonos a hírnévvel. Úgy véli, a nemzetközi rangsorok esetében is csupán az élmezőnyről nyerhetünk reális képet, ám a rangsorok nem képesek minden tényezőt figyelembe venni: módszertani problémát lát abban, hogy abszolút egységekkel dolgoznak, és például az intézmények méretét nem veszik figyelembe. Ez pedig olyan, mintha két futballcsapat mérkőzne egymással, ahol az egyikben tizenketten, a másikban tizenöten játszanak. A magyar intézmények ezért nem vehetik fel igazán a versenyt a nemzetközi mezőnyben: hiszen ha egyetlen egyetem lenne Magyarországon, akkor az összes mutatója lényegesen javulna – de természetesen nem ez a cél.
A nemzetközi rangsorokban szereplő feltörekvő egyetemek például azzal igyekeznek nagyobb elismerést szerezni, hogy professzorokat „vesznek”, akiknek jó a publikációjuk, ám az oktatás színvonalát nem növelik ténylegesen.
A hazai egyetemek célja az lehet, hogy jó minőségű képzést nyújtsanak kedvező áron, és ennek a követelménynek például a magyar orvosképzés már képes megfelelni.
Török Ádám elmondta, hogy véleménye szerint nem létezik módszertanilag kikezdhetetlen rangsor. A Felvi-UnivPress rangsort alapvetően elfogadhatónak és jónak tartja. A fejlesztés lehetőségét abban látja, hogy a hallgatók stratégiájára kell még inkább építeni: hiszen más a stratégia például egy bölcsész- és egy agrárszak esetében.
A tanár-diák arány jellemzően meghatározza az oktatás hatékonyságát és minőségét, ugyanakkor a képzéstől is függ, hogy milyen tanár-diák arány a kívánatos.
Valójában a hazai felsőoktatásban három különböző „mezőny” létezik: az egyetemek, a főiskolák és a szakmai/egyedi képzést nyújtó intézmények (például táncművészeti egyetem). Magyarországon ugyanakkor van 3-4 olyan főiskola, amelyek egyetemi minőséget képviselnek.
A hazai mezőnyben akadnak olyan egyetemek, amelyek nemzetközi szintűek, más intézmények pedig hazai szinten fontosak – ezek a regionális tudásközpontok a helyi értelmiség képzésében bírnak nagy jelentőséggel.
Fábri György egyetért abban, hogy nem kell minden egyetemnek “nevezni a nemzetközi ligában”.
Török Ádám hozzátette, egy-egy karnak érdemes beszállni a nemzetközi versenyben, de egy egész egyetemnek felesleges. Az alapképzés esetében a mostaninál lényegesen nagyobb szerepet kellene kapni a regionális szintű szervezésnek és finanszírozásnak, a mesterképzés pedig lehetne országos, a PhD-képzés nemzetközi szintű. Ugyanakkor bizonyos képzések (pl. műszaki, orvosi, jogi) esetében nincs regionális szerep, így ezek szintén lehetnének országos szintűek.
Fábri György elmondta, hogy a Felvi-Univpress rangsor jelentős intézménnyé nőtte ki magát, ugyanakkor nem éri el megfelelően a közönséget. Török Ádám egyetért abban, hogy a rangsorok esetében általánosságban elmondható, hogy bár egyre színvonalasabb kiadványok készülnek, ám a média nem foglalkozik eleget a témával.
A beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy módszertani szempontból kívánatos, hogy olyan rangsor-technikákat hozzanak létre, amelyek tükrözik az intézmények sokféleségét.